Örökség

Soponya települése a 150 éves török hódoltság és az azt követő Rákóczi-szabadságharc alatt többször is elnéptelenedett. A túlélő lakosság a Sárvíz mocsaras vidékére húzódott vissza, ahova idegenek nem merészkedhettek utánuk. A falu újkori története végül 1713-ban indul el, a várpalotai Zichy uradalom részeként. A Magyar Királyság történetének legelső, egész országra kiterjedő, 1715-ös összeírása 30 családot tart nyilván Soponyán, köztük családunk Kecskeméti felmenőit is. Nevük a Székesfehérvári Püspökség levéltárában őrzött dézsma beszolgáltatókról szóló iratokon is szerepel. Ezek összesen 9 év dézsma összeírásait tartalmazzák az 1728-1753 időszakból, melyek szerint borban, gabonában és bárányban adóztak őseink az egyháznak.

Az első Baranyai 1808-ban érkezik Soponyára, melyről a református anyakönyv így ír: "Seregélyesen lakott, de ide jön gazdának. Baranyai János ifjú legény eljegyzette feleségül Csetényi György leányát Sárát, öszve esküttek 2 February." 1876-ban az ő unokája, Baranyai József kapta apósától nászajándékba az első osztályú Kis Kovácsi dűlőben azt a földet, amin a mai napig gazdálkodunk. Valószínű a pincét is ő építette, ami az 1881-es kataszteri térképen még nem szerepel. Sajnos felesége, H. Magyaródi Juliánna 3 év házasság után, 23 évesen elhunyt tüdővészben, így üknagyapám már Kovács Juliánnával köttetett második házasságából született 1886-ban. Baranyai István "bevonult 1907. október 16-án mint póttartalékos a 69. királyi gyalog ezredhez Székesfehérvárra. 1914-ben a mozgósításkor ismét bevonult és az elsők között kikerült az orosz harctérre. Ott a kárpáti harcokban megbetegedett. Felgyógyulása után ismét az orosz fronton harcolt Hindenburgfalunál, majd újra a Kárpátokban. Jablonkánál súlyos lábfagyást szenvedett. Ennek folytán 50%-os rokkant lett és 1915. november 6-án végleg elbocsátották. Kitüntetései: Ezüst Vitézségi Érem II. osztálya, Károly-csapatkereszt" (A magyar gyalogos katona története, 1939). 

A forrongó 20. században fiának, ifj. Baranyai Istvánnak is jutott egy nagy világégés. Apjához hasonlóan szintén a Kárpátok lábaihoz, a keleti frontra vezényelték, ahol egy hónappal a bevonulását követően, 1944. szeptember 3-án hősi halált halt, gránátszilánk okozta léproncsolódás következtében. Itt temették el másnap, a mai Ukrajna nyugati határán fekvő Limna új katonatemetőjében. A háború előtt született gyermekei még csecsemő korukban elhunytak, így a családi birtok örököse dédnagyanyám, Baranyai Zsuzsánna lett. Férje, Kecskeméti János is megszenvedte a második világháborút, 1945-ben Mosonnál esett orosz fogságba, megjárta az Urál hegység hadifogoly táborait, hogy 1948-ban szerencsésen hazatérjen feleségéhez és lányához (nagyanyámhoz).

Az 1961-es "földrendezés" során a többi családhoz hasonlóan a Baranyai termőföldek is téeszesítésre kerültek, így nagyanyám, Kecskeméti Julianna öröksége a szőlőhegyi ötöd hektárra zsugorodott. 1987-ben apám és nagyapám új présházat épített a régi pince fölé. Itt dolgozunk most, egy örökül kapott földdarabon, az ősök munkáját folytatva.