Nagyapám mesél: Szőlőhegy

Nagyapám (Osváth István, 1929-2009) elbeszélése a második világháború előtti soponyai pincékről, szőlőművelésről, borkészítésről.

"Régen földpincék voltak. Összementek a rokonok, ismerősök, napszámosok, aztán kiásták. Mikor elkészült, utána kiégették. Ez egyrészt a férgek ellen volt, másrészt így keményedett meg a sárgaföld. A pincék általában 5-10 méter hosszúak, 2-2,5 méter szélesek és körülbelül 1,8 méter magasak voltak. A présháznak mindig sár fala volt, nádtetővel. Sok helyen volt egy belső szoba, a présház végében keresztbe. A présházban nem volt padlás, a gerendák szabadon voltak. Azokon tárolták a szerszámokat. A szobában asztal, székek, sezlony (heverő) volt. Általában szokott lenni kályha, illetve mosdó (lavór fém vagy fa állványzattal) is. A présházban volt a kád, a prés, a daráló, a szerszámok. A pincének erős fa ajtaja volt, lehetett rajta járni, ha lecsukták. A présház falában volt a vak-lik (vakablak). Szegény bátyámnál (Kecskeméti József 1902-1988, Osváth István nagybátyja) a vak-lik ajtajára volt ráírva, mikor milyen időjárási furcsaság történt, például télen villámlás, nyáron jégesők, illetve az, hogy mikor szokott permetezni."

"Ahogy így hallottam a régiektől, a filoxéra pusztítás előtt nem volt ilyen rendezett a hegy. Régi fajták Soponyán a kadarka, ezerjó, kozma, fehér dinka, mézesfehér, makra (fehér, fekete), nova (noah), piros és fehér delavári, elvira. Három vagy négy sarokra, egy-két szemre lemetszettünk, nem hagytunk szálvesszőt. Támasznak hasított agárca (akác) karókat használtunk. A háború előtt a májusi fagyok ellen füstöltünk. Főleg akkor, mikor korán ki kellett kapálni a szőlőt, nehogy bepálljon. Akkor aztán vigyázni köllött a fagyokkal! A kikapálást a front után már felváltotta a lovaseke, ezzel először végig mentek a sorokon, aztán pirgáták kapával. A kötözéshez még öregapám idejében kukoricacsuhét használtak. Ez össze volt jó erősen sodorva, a tetejét megkötötték két helyen, hogy szép harang alakú legyen a tüke (tőke). Hajnalba' mentünk curhúni (horolni), az egész család meg a napszámosok. Apámnak két magyar hold földje volt, volt mit kapálni. Péter-Pál felé lett a szőlő letetejezve, a karó magasságában. Perenesz (peronoszpóra) ellen permeteztünk, fiatal koromban anyámmal együtt. A permetezés nem a férfi dolga volt. Azok inkább három napig kártyáztak kint a hegyen. Lisztharmat ellen porozni szoktunk. A kénes port harisnyaszárba tettük, ezt nyélre kötöztük és így a port a fürtre szórtuk. Ezt harmatheggyel, hajnalba kellett csinálni. Ősszel szoktunk kénegezni. Furuval (fúró) lefúrtunk a tüke mellett. A kénegező űrtartalma körülbelül 3 kilogrammos. Egy tükéhez 8-10 gramm kéneget fecskendeztünk. Ezt a teszlivel (tömőfa) tömörítettük, nehogy elpárologjon a kéneg."

"Szüret után erő volt a pincében, persze volt akkor is olyan, aki lement. Szegény Joó Jancsi a feleségével együtt maradt lenn, mikor forráskor lement a pincébe. A felesége fel akarta hozni, de az is odaveszett. Mindig gyertyát égettünk, ha az elaludt, már nem lehetett lemenni. Mikor meg forrt a bor, lementünk, feltöltögettük a hordókat, aztán lecsináltuk (lezártuk). Karácsony körül lett először lefejtve. Általában két karácsony közbe (karácsony és újév között) szoktunk fejteni. Utána meg áprilisban. Még meg van az a 367 literes hordó, aminek ajtaja van, hogy lent ki lehessen mosni, ne kelljen fölhúzkodni."

Forrás: Strohéber József szakdolgozata